Egy világ születik…

Nem is olyan régen, a múlt század elején még azt gondoltuk, hogy a világegyetem örök, mindig volt és mindig lesz, vagyis statikus. Az égi jelenségeket jobban megismerve ma már úgy véljük, hogy a Világegyetem egy ősi kataklizmában, az Ősrobbanással született. Sajnos az Ősrobbanás elméletét vizsgálva újabb és újabb meghökkentő ellentmondásokkal, furcsaságokkal találkozunk. Az eddigi ismereteinkkel ellentétes jelenségek miatt egyre több erőszakolt magyarázatot kell kitalálnunk. Vajon nem a kiinduló, alaphipotézisünkkel van baj? Vajon létezhet másfajta magyarázat is a világ születésére? Az Ősrobbanás elmélete szerint, egy végtelenül kis térrészben a szuper sűrű valami, aminek mibenlétéről fizikai képünk nincs, hirtelen felrobbant. A „Big Bang” utáni pillanatban született meg minden, amit ma világunknak ismerünk, anyagával, erőivel és törvényszerűségeivel együtt. De vajon tényleg ez lenne az egyetlen lehetséges magyarázat a világ születésére? Tényleg volt Ősrobbanás?

 Elsőként G. Lemaitre vette fel 1927-ben, hogy a spirál galaxisok távolodását egy „ősi atom” felrobbanásával lehetne megmagyarázni. Ezt a feltételezést E. Hubble 1929-ben végzett megfigyelései a vörös eltolódás kimutatásával alátámasztották. Az Ősrobbanás angol nevét, a „Big Bang” kifejezést elsőként F. Hoyle használta gúnyolódva 1950-ben, ugyanis ő maga a statikus Világegyetem híve volt.

Eltelt közel száz év és tudásunk a Kozmoszról jóval meghaladja azt a szintet, ami az Ősrobbanás elmélet felvetőinek rendelkezésére állt. Mai ismereteinkre támaszkodva és az eredeti elmélet miatt jelentkező gondjainkkal szembesülve érdemes lenne újra megvizsgálni az alaphipotézist. Előfordulhat ugyanis, hogy maga a kiinduló feltételezés hibás. Példaként, kereshetünk számos okot, hogy a 100 km/ó sebességű autó miért nem érkezik meg hozzánk egy órán belül a 100 kilométerre lévő városból. Talán pihenőt tartanak, vagy nagy a forgalom, vagy baleset történt, vagy kisebb sebességgel jöttek? Szóval számos okot kereshetünk, pedig a hiba az alapfeltevésben van, a város ugyanis nem 100 kilométerre van, hanem messzebb. Így lehetünk az Ősrobbanással is. Keressük az okát azoknak a jelenségeknek, amik tapasztalatainkkal és józan eszünkkel ellentétesek, pedig azok csak a hibás alapfeltételezésből következnek.

A tudomány óriási erőt, eszközt és szellemi kapacitást fordít ma is arra, hogy visszafelé haladva az időben, mindjobban megközelítse a nulla pontot, amikor az Ősrobbanás bekövetkezett. Gondoljunk csak a svájci CERN óriási részecske gyorsítójára, annak költségeire, ha a ráfordítások nagyságát akarjuk megbecsülni.  A kozmológia alapvető kérdése világunk keletkezése és ez a kérdés ma is válaszra vár. Nem ismert olyan modell, vagy elmélet, amely minden észlelt jelenségre képes lenne kielégítő magyarázatot adni. Közelítve ugyanis a „Teremtés” pillanatához azt vesszük észre, hogy jelen világunk törvényszerűségei érvénytelenné válnak, az események nem lekövethetők.

Külső szemlélőként azt látjuk, hogy valami nagyon hiányzik a témával foglalkozó elméleti kutatóink eszköztárából. Annak ellenére, hogy vannak divatos témák, mint jelenleg pl. a húrelmélet és a világok sokaságának feltételezése, mégis hiányzik valami. Ez a valami nem más, mint egy olyan ötlet, ami nem ellentétes szemléletünkkel és eddig szerzett tudásunkkal. A tudománytörténetben szinte minden nagy áttörés hátterében ez állt. Gondoljuk Newton almájára, vagy Einstein vonatára. Valami ilyen gondolat szükségeltetik.  Mielőtt megkísérelnénk egy „alternatív”, az Univerzumunk születését szemléltető modell keresését, célszerű lenne összefoglalnunk, hogy milyen ellentmondások és kérdőjelek adódtak az Ősrobbanás elmélete miatt.

Ellentmondások és furcsaságok

Az Ősrobbanás elméletével az a baj, hogy már a kezdeti feltétel sem illik a világképünkbe. Az állítás ugyanis az, hogy végtelenül kis térrészből – vagyis a semmiből – keletkezett minden. Hogy van ez? A semmi robbant fel? Ha pedig a végtelen kis térrész nem nevezhető semminek, milyen formában és hogyan tömörödött össze az anyag/energia, vagy bármi ilyen mértékben? Ugye hihetetlenül hangzik ez a keletkezési magyarázat egy józanul gondolkodónak. Vagy valami más fizikai esemény történt, vagy a valláshoz kell fordulnunk magyarázatért.

De rögtön itt a másik furcsaság, a fizikai ismereteinkkel merőben ellentétes jelenség, a Big Bang utáni felfúvódás, vagy más kifejezéssel inflálódás. Pontosabban annak sebessége. Haladva visszafelé az időben, tudósaink az Univerzum felfúvódását kénytelenek olyan gyorsnak feltételezni, hogy az messze meghaladja a fénysebességet, ami pedig mai világképünk szerint nem áthágható sebességhatár. Még egy külön időegységet, a Planck időt is kénytelenek voltak bevezetni a rendkívüli sebesség kezelésére. Most akkor vajon mi is az igazság ezzel a fránya fénysebességgel? Azt mondjuk a probléma megkerülésére, hogy igen, a fénysebesség az egy felső korlát, de kivételnek számít a teljesen üres tér. Egyrészt milyen alapon, másrészt ez fából vaskarika. Most üres volt a tér, vagy volt valami, ami fel tudott robbanni?

Persze a történet folytatása sem problémamentes, hiszen a szétrobbanó anyag sebességének egy bizonyos idő után – fizikai képünk szerint –csökkenni kellene, de legújabb kutatási eredményeink ennek épp az ellenkezőjét mutatják. Világegyetemünk egyre növekvő sebességgel tágul, és nem tudjuk megmagyarázni, hogy honnan van ehhez energia. A galaxisok egyre gyorsulva, a fénysebességet elérve fognak eltűnni a szemünk elől.  Ugyan mi a csuda adja ehhez a szükséges lökő/toló erőt? Erre találtuk ki a sötét energiafogalmát. A „kitaláltuk kifejezés” sajnos nem túlzás ebben az esetben, mert igaz, hogy észlelünk egyfajta erőhatást, de annak mibenlétét, hogy egyáltalán milyen energiáról van-e szó, bizony nem tudjuk.  

Mentve a mundér, azaz az Ősrobbanás becsületét, persze kitaláltunk más dolgot is, nevezetesen a sötét anyagot. Erre annak magyarázatához volt szükségünk, hogy modellezni tudjuk a galaxisok kialakulását és fennmaradását, ugyanis a galaxisokban lévő anyagmennyiség tömegvonzása nem lenne elégséges a galaxis csillagainak egyben tartásához. Ez a sötét anyagnagyon furcsa dolog - feltételezésünk szerint - hiszen mindenütt jelen van, de közvetlen módon nem megfogható semmilyen rendelkezésünkre álló eszközzel, csak közvetve tudjuk észlelni hatásának megfigyelésével. Tehát ugyanazt mondhatjuk, mint az előbb, hogy van valami, mely például a fény elhajlását eredményezi, gravitációs erejét az univerzum felépítésében nyomon tudjuk követni, de azt pontosan nem állíthatjuk, hogy valóban anyagról van-e szó, vagy bármi másról.

Fizikai világszemléletünkben vannak egyéb, igaz nem ennyire látványos, de mégis furcsa ellentmondások. Ezeket megtalálhatjuk például az általunk a világunkról leírt törvényszerűségekben, melyek képleteit szinte naponta használjuk. Az állandókról lenne itt szó. Mellőzve minden részletes felsorolást, észre kell vennünk, hogy a fizikai környezetünket leíró számos formula jelentős hányadában bizonyos konstansok/állandók találhatók. Az történt ugyanis, hogy az illető tudós a formula kidolgozásakor felismerte, hogy rendszeres korrekció szükséges a helyes eredményhez, vagy bizonyos arányok állandóan jelentkeznek. Bevezetett tehát egy konstanst, ami a formula szerves része. Mi a furcsa ebben?  Nyilván az tűnik ellentmondásosnak egy kívülálló számára, hogy létezik a végtelen Világegyetem és az eltűr bármilyen korlátozást. Köti saját magát a végtelen lehetőségekkel bíró Világegyetem bizonyos számokhoz, arányokhoz és korlátokhoz. Kőkeményen betartja azokat – legalábbis miszerintünk.  Ennek ékes példája a fénysebesség. Teljesen illogikus. Miért tűrne ilyet az Univerzum és honnan tudja a részecske, hogy nem haladhat a fény sebességénél gyorsabban!

A mi háromdimenziós világunkban mindezen konstansok igen jól működnek és a fenti kirohanás ellenük igaztalan volt. Viszont gondoljunk bele egy pillanatra abba, hogy a matematika már több évszázada gondtalanul számol végtelen terekkel, ott törvényszerűségeket tár fel és ezek a sokdimenziós, sőt végtelen dimenzióban feltárt összefüggések ellentmondásmentesek, ami azt jelenti, hogy tekinthetők megvalósítható és létezhető világoknak. Egy baj van csupán. Háromdimenziós világunk konstansai és állandói bizony sok esetben már nem működnek ezekben a magasabb dimenziójú terekben. Itt az érthetőség kedvéért legalább egy példát kell mondani. Azt bizonyára mindenki tudja, hogy a háromszög belső szögeinek összege a mi síkgeometriánkban mindig 180 fok. Ez bizonyított tény. Viszont kilépve a síkból és mondjuk a szférikus/gömbfelszíni geometriát tekintve már ez a konstans egyszerűen nem igaz. Más dimenzióban módosulhat egy törvényszerűség, ami a mi világunkban egyértelműen létezett. Vajon nagy hiba lenne ennek alapján azt feltételezni, hogy nagyobb dimenziójú terekben/világokban lehet nagyobb akár a fénysebessége is?

A fenti bevezető gondolatsornak csupán annyi célja volt, hogy kétkedést keltsünk. Teljesen bizonyos, hogy világunk általunk ismert törvényei általánosan igazak Univerzum szerte? Tényleg biztosak vagyunk abban, hogy jól látunk mindent és minden úgy van, ahogyan hisszük? Ugyanis vannak ellenpéldák. Röviddel ezelőtt utaltunk matematikai eredményekre és említettük a fény sebességét is. Ezeken a területeken, de másutt is vannak figyelmeztető jelek. Szinte már említeni sem meri az ember a kvantumfizika jelenségeit, hogy például egy részecske képes azonnal, ugyanabban az időpillanatban értesíteni társát, bármilyen messze is legyen az. A fénysebesség korlátaival mit sem törődve.

Talán érdemes lenne abba az irányba kutakodnunk, amit már több elmélet is járhatónak tart, nevezetesen a multi-világok felé. Talán érdemes lenne a mi Univerzumunkat egy olyan lokális jelenség gyanánt felfogni, mely a multi-világok sokdimenziós rendszerében nem több mint egy dimenzió torzulás, mely a lokális viszonyok között élőknek szinte lehetetlenné teszi a kitekintést a magasabb dimenzió számok felé és megakadályozza a több dimenziós terekben érvényes törvények felismerését.

Javaslunk egy igen egyszerű módszert arra, hogy kicsit tisztuljon a kép és áttekinthetőbb legyen a dolog. Keressünk olyan szemléletes és egyszerű modellt, ami segíthet felfogni a mindenség történéseit. Egy modellt, ami orientálhatja szemléletünket a világról és a felsorolt visszásságokra is egyfajta magyarázatot képes adni érthető módon.

Keressünk szemléletes modellt

Korábban már felemlítettük, hogy milyen horderejű tudományos áttörést okoztak olyan egyszerű megfigyelések, melyek alapján magyarázhatóvá váltak bizonyos nagy bonyolultságú természeti jelenségek. Példa lehet erre a gravitáció hatásmechanizmusát szemléltető gumiasztal, melyen az elhelyezett különböző súlyú golyók a rugalmas gumi felületet nyilván különböző mélységben nyomták be, így a mellettük elhaladó golyócskákat különböző pályákra kényszerítették.

Legyünk bátrak és próbáljunk alkotni egy szemléletes modellt az Univerzum születésére. Nincs másra szükségünk, csak az analógiára és elszakadásra a bezárt gondolkodástól. Különösen a matematika az, mely előszeretettel vezet vissza minden új problémát egy olyan korábbi, hasonló esetre, amit már sikerült megoldania. Jogosan érvelünk a matematikai módszerek mellett, hiszen ez a tudományág elfogadottan a legtisztább logikai eszköz világunk megismerésére. A matematika sok esetben egy egyszerűbb, áttekinthetőbb és kezelhető modell segítségével vizsgálódik. Tegyünk mi is erre egy kísérletet.

A Big Bang elmélettel szemben felhozott első kifogásunk az volt, hogy állítás szerint valójában a „semmi” robbant fel, amit végtelenül kicsiny térrésznek mondanak. Ilyen eseményt soha senki nem tapasztalt, ez ellentétes a józan szemlélettel, de minden tudományos ismeretünkkel is. Ha a semmiből történő születés jelenségét akarjuk felfoghatóvá tenni, próbáljunk dimenziót váltva megfelelő modellt keresni. Gondoljunk a következő esetre. Egyszerű papírlapot kell kineveznünk egy világegyetemnek, ami csupán kétdimenziós. A síkban élő és csak a sík eseményeit észlelni képes lények (ha lennének ilyenek) nyilván „semmiből létrejött valaminek” tartanák azt a kör alakú képződményt, ami akkor keletkezik, ha a mi háromdimenziós világunkból valaki a mutató ujját a papírlap felszínére helyezi. Mivel síkból a lények kilátni nem képesek, számukra csak a lapon létrejött kőr létezik és észlelhető, az odanyomott ujjról információt szerezni nem tudnak. Számukra valami tehát a semmiből jött létre és a jelenségre magyarázatot adni képtelenek lesznek.

Analóg módon, tekintsük most a mi háromdimenziós világunkat. Ebben mi hasonlóan élünk, mint a papírlap lényei. Be vagyunk zárva három dimenziónk korlátai közé. Ha léteznek magasabb dimenziószámú világok, azok eseményeiről, történéseiről és az ott érvényes természeti törvényekről nekünk fogalmunk sincs.

Mivel neves kutatók, nagyon nagy nevek vallják a háromnál több dimenziós világok létét, képzeljük el, hogy valóban léteznek háromnál nagyobb dimenziós terek és világok, számunkra nem ismerttermészeti törvényekkel.

 Mi történik akkor, ha két ilyen magasabb dimenziószámú világ ütközik? Próbáljuk ezt egy számunkra is felfogható, alacsonyabb rangú, három dimenziójú világba vetítve modellezni, legyen ez a labda-modell.

Két labdát véve a kezünkbe és azokat összeütve azt látjuk, hogy a két gömbfelület között először egy érintkezési pont alakul ki a semmiből, hiszen ott korábban labda nem volt, majd ez a pont fokozatosan kiterjed egy kör alakú síkfelületté. A háromdimenziós labdák ütközése dimenziótorzulást okozott és egy kétdimenziós világ keletkezett. Ez a körfelület-világ addig nő, amíg a két labda mozgási energiája a labdák rugalmasságát képes legyőzni, de ezt követően a folyamat megfordul, a labdák kezdik eredeti formájukat visszaállítani, a körfelület csökkenni kezd, majd eltűnik. A két labda egymástól eltávolodik és az ideiglenesen létrejött kétdimenziós világ helyén semmi nem marad.

Gondoljuk el mindezt úgy, hogy a két labda nem három, hanem annál több dimenziós és az ütközéskor a dimenziótorzulás következtében éppen a mi háromdimenziós Univerzumunk jön létre. Mit tapasztalunk mi ekkor a háromdimenziós világunkból szemlélve az eseményeket? Pontosan azt, amit mai tudásunk és megfigyeléseink alapján az Univerzumról tudunk. Ezek a következők:

1.     Univerzumunk helyén korábban nem volt semmi, majd hirtelen iszonyatos energiák szabadultak fel és óriási mennyiségű anyag robbant szét, létrehozva háromdimenziós világunkat, melyben az objektumok folyamatosan, látszólag határtalanul gyorsulva távolodnak egymástól. A tőlünk legtávolabbra lévő objektum (UDFj-39546284 jelű galaxis) fénye 13,7 Milliárd év alatt érte el a Földet. Ezt tekintjük az Univerzum életkorának.

A csillagászat kifinomult módszerekkel képes megmérni a Föld távolságát az Univerzum más objektumaitól. Így például a közeli csillagok esetében a parallaxis szögének ismeretében (a Föld pályasíkja két szemközti pontjáról az adott csillag eltérő szög alatt látható) egyszerű geometriai, trigonometriai feladat a távolság kiszámítása. Távoli csillagok esetében a standard, vagyis közel azonos felépítésű, belső dinamikájú és fényteljesítményű objektumokat (pl. Cepheida típusúak) figyelnek meg. A jó közelítéssel ismert fényteljesítmény a távolság növekedésekor négyzetesen csökken, így a távolságra igen jó becslés adható. A távolság mérésére a vörös eltolódás mértékét is használják, ugyanis minél nagyobb a távolodó objektum sebessége, annál nagyobb vörös eltolódás mutatható ki az objektumból érkező fényben. Távoli objektumok esetében legmegbízhatóbb mérési módszernek az Ia típusú szupernóvák robbanásának megfigyelését tartják. Összegezve, bízhatunk a csillagászok precíz eredményeiben, ezek a távolságok igen jól vannak megmérve.

Mielőtt visszatérnénk a dimenzió degradálásra, vagy torzulásra alapozott labda-modellhez, jegyezzük meg, hogy ettől az igencsak távoli objektumtól a fény hozzánk 13,7 Milliárd éve alatt ért el, amit a korrekt és megbízható mérések igazolnak, némelyiket műholdról végezték. Tegyük fel viszont azt a kérdést, vajon hogyan került ilyen távolra tőlünk az objektum? Amikor a fény foton elindult erről az objektumról, ez a távoli galaxis már a helyén volt, ott ahol most mértük meg a távolságát. Ezért tartott az útja ilyen sokáig. Tehát kérdezzük meg újra hogy került oda ez a galaxis?  

Vagy eleve ott volt, vagy a fény sebességénél gyorsabban haladva került oda. Feltéve, hogy az anyag származási helyén, a többdimenziós világban a fénysebesség nevű korlát esetleg nem is létezik, az anyag a kezdetekkor akár a fénynél is gyorsabban terjedhetett. De vizsgáljuk tovább a labda modellt.

Az összeütköző labdák felületén lévő pontok az ütközési pont helye körül kialakuló körsíkra, tehát két dimenziós felületre kerülnek. A labdák összenyomásával ez a sík körfelület folyamatosan nagyobbodik. Az érintkezési ponttól a kőrsíkra került pontok távolsága úgy nő, hogy a távolabbi pontok lényegesen gyorsabban távolodnak. Vagyis az ütközési ponttól távolabbiaknak egyre nagyobb a távolodási sebessége. Egy kör húrjának vizsgálatával ez könnyen belátható, de egy zsineggel is szemléltethető a jelenség, ha a zsineg két végét meghúzva akarjuk a zsineget kiegyenesíteni. Legnagyobb utat a középponttól a zsineg két végpontja fogja megtenni egyazon időtartam alatt. A pontok távolodási sebessége az érintkezési ponttól a távolság növekedésével egyre nagyobb és nagyságrendekkel meghaladja az összeütköző két labda ütközési sebességét. Az összeütköző labdák között létrejött kétdimenziós körfelületről nézve tehát pontosan az tapasztalható, mint amit mi most a háromdimenziós világunkban észlelünk. Az objektumok minél távolabb vannak tőlünk annál jobban gyorsulva távolodnak.

Ezt a létező jelenséget, vagyis Univerzumunk egyre nagyobb sebességű tágulását mi azzal magyarázzuk, hogy bizonyára létezik egy sötét energia, amely széttépi az Univerzumot. Vegyük észre, hogy a labda modellesetében nincs szükség sötét energia feltételezésére. A jelenséget tehát más is előidézheti a sötét energia nélkül. Mondjuk, például egy dimenzió degradáció két több dimenziójú objektum összeütközésekor.

2.     Az Univerzum általunk észlelt objektumai anyagának összessége nem elégséges annak a gravitációs hatásnak a kifejtéséhez, ami elengedhetetlen a megfigyelt égi-mechanikai jelenségek bekövetkezéséhez. A legszembetűnőbb jelenség e téren a galaxisok léte. Az ellentmondás feloldására került bevezetésre a sötét anyagfogalma, mely képes produkálni a hiányzó gravitációs hatást.

Hasonlóan a sötét energiához, jobb híján itt is bevezetünk egy olyan fogalmat, amire semmilyen tapasztalat vagy természeti törvény nem késztet bennünket. Mondjuk, hogy a sötét anyag olyan fura dolog, hogy igaz mindenütt ott van, de képtelenek vagyunk magát az anyagot kimutatni, csupán hatásmechanizmusát tudjuk érzékelni, amit viszont már alaposan fel is térképeztünk. Többnyire a fény elhajlását vizsgálva tudjuk feltérképezni a sötét anyag elhelyezkedését az Univerzumban.  

Mennyivel egyszerűbb a helyzet labda modellünknél. A két labda között létrejött kétdimenziós ütközési felületen lévő anyagra kétségtelenül hatással van a labdák összes anyagának, tehát nem csak a körsíkon lévő anyagoknak a gravitációs hatása is. Nem sötét ez az anyag, hanem más dimenzióban van, nyilván nem vagyunk képesek mondani róla semmit és képtelenek vagyunk közvetlenül észlelni, csak hatásuk következményeit látjuk.

 

3.     Háttérsugárzást észlelünk, melyet a Big Bang maradvány sugárzásának tekintünk és ebben a sugárzásban intenzitásbeli különbségeget tapasztalunk.

A háttérsugárzás keletkezéséhez nem feltétlenül Ősrobbanás kell, az keletkezhet abban a formában is, hogy két magasabb dimenziójú objektum ütközésekor energia szabadul fel. Ha ezeknek az objektumoknak a felszíne nem egyenletes és homogén, természetes, hogy a háttérsugárzásban meg kell találnunk az egyenetlenségeket. A háttérsugárzás léte is magyarázható tehát a labda modell segítségével.

4.     Feltételezzük, hogy a nagyon távoli galaxisok fénye egyszer már nem fog hozzánk elérni óriási távolodási sebességük miatt és a látható világunk kiüresedik.

Ha a labda modellt nézzük, valójában a jelenség ugyanez. A két labda összenyomásakor távolodni látszódnak tőlünk mind nagyobb sebességgel az objektumok, ha sebességük eléri a fénysebességet, akkor nyilván számunkra eltűnni látszanak. Ha viszont a rugalmasság miatt a két labda egymástól már távolodik, akkor távoli pontjaik a mi körsíkunkból kikerülve ismét a labdák felületére kerülnek vissza, ott viszont sebességük már lehet nagyobb a fénysebességnél is, tehát nem érhet hozzánk a fényük.

 

Összefoglalva

Az Ősrobbanás hipotézist elfogadva több, az égi mechanikában tapasztalt dolgot nem tudunk megmagyarázni, így a fény sebességét meghaladó felfúvódást, a sötét anyagot és a sötét energiát, ugyanakkor a robbanás pillanatához közeledve fizikánk csődöt mond.

Viszont feltételezve a több dimenziós világok létét, és csupán ezt az egy dolgot, logikus magyarázat található az Univerzum jelenségeire a dimenzió degradációra alapozott modell esetében.

A két háromdimenziós labda ütközéskor kétdimenziós világot hoz létre és nagyobb dimenziójú világok ütközése esetén is hasonló lehet a dimenzió degradáció. A megszülető alacsonyabb dimenziójú világból nézve olyan jelenségek tapasztalhatók, mint amik a mi háromdimenziós terünkben játszódnak le. Mit mondhatunk ezek után?

Egyáltalán nem biztos, hogy léteznek több dimenziós világok és azt is csak feltételeztük, hogy össze tudnak ütközni. De ha igen, akkor az események analógiája a labda modelleljelentheti azt is, hogy szemléletmódot kell váltanunk, nem Ősrobbanás történt, hanem két multi dimenziós világ ütközött össze.

Valószínű, hogy a Kozmosz csupán egy dimenziótorzulás miatt létrejött ideiglenes struktúra, amely háromnál több dimenziós világok ütközésekor keletkezett.  Amint született, ugyanúgy el is fog enyészni.

De mi lenne velünk a nagyon távoli jövőben a fenti modell esetén? A kiút nyilván ott kereshető a sokdimenziós világban, amelynek három dimenzióba degradálódott kis része a mi Univerzumunk. Ebbe a sokdimenziós világba kellene átjutnunk valahogy, remélve, hogy az mégiscsak tartósabb struktúra. Vajon lehetséges ez?

Ismét egyszerű modellünkhöz kell visszatérnünk. Tegyük fel ezt a fenti kérdést úgy, mintha mi is a két-dimenzióban élő síklények lennénk. Nekik vajon van lehetőségük átjönni a mi háromdimenziós világunkba?  Ki tudja, talán.  Az viszont biztos, hogy kétdimenziós elemeket felhasználva ma már képesek vagyunk térhatású, 3D filmeket készíteni. Ez is valami!

Semen